Nem volt sötét. Nem hunytam le a szemem. Nem éreztem, hogy "kilépek a testemből-és minden könnyű lesz". Ott voltam. Az Ankh folyó dühösen vágtázott medrében, mint az elszabadult ló. Belelógattam valamelyest a kezemet, kissé alábbhagyott a fortyogása. Emlékeztem azokra a napokra, mikor itt játszottam sapkás bácsival a képzeletemben. Pancsoltunk, fogócskáztunk, én mindig felmásztam a fára, ami aztán ledobott magáról. Emlékszem amikor vitatkoztunk, hogy meddig maradok,vagy hogy mikor jövök legközelebb...Hát most itt vagyok.
Nem akarok egyedül maradni!
Tudom, nem vagyok egyedül. Vannak még velem. De ők mások, ők ezt nem érthetik. Nem értik milyen, ha valaki védelmezi, megérti őket. Úgy, mint egy őrangyal. Emlékeztem, ahogy fölém magasodott, nyújtotta a kezét oly sokszor. Mosolya mögött rengeteg év volt... Rengeteg idő... Az idő előtt minden rendben volt... Nem volt fájdalom, szenvedés, terror, nem voltak betegek, se fáradtak, nem volt kosz meg katasztrófa. És mégis milyen izgalmas volt. De az idő után vajon mi jön? Már semmi sem lesz ugyanaz, mondja a közhely.
Ha nem látom a szemében a fényt, akkor minden olyan... sötét. Nincsenek reményszikrák a hideg estéken, nincsenek furcsa üzenetek a tavaszi szellőben. Tudom, járható ez az út. Tudom, talán megbomlik a tér, az idő, de aztán majd minden folytatódik, még ha máshogyan is.
Bizony most nem üdvözöl senki. Furcsán néznek rám, ahogy egy fa alatt ülök. Mögöttem pontosan kétszázhatvanhárom lélek. Aztán elindulunk. Vezetem őket, úgy, ahogy régen. Csak most egyedül,nélküle. Igen, tudom, hogyan kell. Ők is értik, hogy nem csak egy Kísérő van, értenek mindent, mert már meghaltak. Csendben követnek.
Minden élet véget ér.
A lakásba érve becsengetek anyuhoz.
- Kida, te... te hogy kerülsz ide?
- Érted jöttem.
- Nem vihetsz haza... hányszor játszottuk már ezt! -a nyakamba borul, elsírja magát.- Álmomban újra és újra eljössz értem... Pedig ezt nem lehet, de olyan jó lenne megint otthon lenni veletek... veled...
- Anyu, hazamegyünk.
- Ez most is csak álom, ugye?
- Fogd meg a kezem. Nem állíthat meg bennünket senki.
- Ophiuchus egy napot engedélyezett?
Ha rajta múlna, két percig maradhatna... Fogom anya kezét, és elindulunk. Nem hallok semmiféle dühös kiáltást a hátam mögül, nagy baj nem lehet. Vagy még nagyobb van, csak zaj nélkül. A többi pszichopomp sem szólal meg. A fiam és a lányom sehol. Átmegyünk a kapun.
Egyébként, tervben van, hogy "áthelyezem az otthonomat, Száliát". Valahova máshova, nyugis helyre.
Becsöngetünk.
- Kida, nem egészen így értettük azt, mikor arról volt szó, hogy egy gyermeknek kötelességei vannak... -mondta Piper-anyu.
- Nem is arról van szó. Csak hazahoztam végre.
- A halottakat nem lehet hazahozni, ezt már Ő is megmondta. -mondta anyu. -Legalábbis pár napnál tovább sosem lehetnek.
- Te viszont itt maradsz- mondtam halkan. -Többé nem mondhatja azt,hogy menned kell. Csak én mondhatom.
- Már hogy mondhatnád? -kérdezte Phoebe. Nem érti. -Én is pszichopomp vagyok, mégsem volt beleszólásom!
- Mert, csúnyán mondva, rangon aluli vagy hozzánk képest.
- De te...
- De igen. Én is pszichopomp vagyok. Ha a dolog hierarchiáját nézzük, Roy párja. Ha az én dolgom hierarchiáját nézzük, egy magas szintű Kísérő vagyok, nincs arra szükségem, hogy megmondja kit hozhatok vissza. Vittem neki Kétszázhatvanhárom lelket, nem elég?
- Kicsim. -ölel meg apa. -Sosem gondoltam volna, hogy te vagy a csoportos Kísérő. Pedig annyi mindenben benne voltál...
Érti ezt sok meg nem történt dologra gondolom.
Minden élet véget ér.
Anyué is véget ért. De én új életet adtam neki...
Dalszöveg
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése