Hyperventilation

Csávókám mosolygott, és elsétált. Nem mondom, hogy űrt hagyott maga után, de eléggé össze voltam zavarodva. Igen, Jenna most már jogosan akadhat ki, hogy csak arról szól az egész, hogy a pasik. Legalábbis eddig így látszik. De lesznek még meglepetések. Kellemetlenek is. Nektek is, nekem is.
XĐ
Engem meg Rathulf hazakísért. Mondtam neki, hogy most jobb, ha ő is hazamegy, én elleszek egyedül. Aludtam. Furcsa álmom volt. Komoly barátom volt. Nekem? Ez vicces. De tényleg, jól nézett ki, és szerettük egymást. Mikor felébredtem, mellettem az ágyon feküdt a Rettegés. Szokás szerint éreztem, amit ő. Dühös volt. De nem az a romboló fajta, hanem az a passzív, háttérben fortyogó. És féltékeny volt. Egy álom miatt, az égre!
Szeretkeztünk. Egy ideig hagyta magát, legalábbis úgy tűnt. Aztán megint eljutottunk az ambivalens részhez. Nem tudtam, hogy röhögjek vagy ordítsak. Végül egyiket sem tettem.
Másnap kissé kábán mentem dolgozni. Mint aki nem pihente ki magát rendesen. Meleg nap volt, mint mindig, így nyárias öltözékben mentem-, aki megteheti, haha. De a dolgozóknak nem a kábaság meg a kóválygás tűnt fel. Végtére is, elsőre (sőt másodszorra se) nekem sem tűnt fel, hogy sebek vannak rajtam…
- Te jó ég! Főnök, vagdossa magát? Tudja, hogy ez rossz dolog?
- Mi van?
- Ezek a sebek nagyon hosszúak! –mondta valaki.
A tükörbe néztem. – Ó, hogy esnél hanyatt egy vízágyra, ami alattad esik szét, és közben valaki leönt egy mázsa liszttel, miközben egy extraszőrös kutya esik neked!
Ebből úgy tűnt, nem én okoztam magamnak a sebeket. A mosdóban levettem a fölsőmet. A hátamon szúrt sebek, karomon és mellkasomon hosszú-hosszú csíkok. És a nyakamon egy „cuki” harapásnyom. Ja, kiszívott. De nem ölt meg. Normális ez nála? Elárulom, nem. Tudom, hogy akarta. Mégsem tette meg. Mi a túró van ezzel is? A lábamon is szép hosszú sebek. Elszabadult.
Sini meglátott, választ követelt, Jenna azonnal levonta a következtetést:pasi. Nem mondanám pasinak, inkább egy antiszociális elmebeteg hóhérnak. Egy szót mondtam Sininek, amiből mindent megértett:
- Narancslidérc.
Nekik se nagyon szúrt szemet, hogy halál nyugodt voltam, és nem volt bajom az emberekkel. Ahogy sétáltunk a csajokkal (ja, mondtam már, hogy Sini és Bartek d… szexeltek. Egy zuhanyzóban!), a tömegben kiszúrtam egy volt munkatársamat. Igen, régebben csináltam viccből olyanokat, hogy jelentkeztem egy- két állásra, aztán miután meguntam, közöltem, hogy valójában én gazdag vagyok és nem szorulok rá ilyenekre. Ha-ha. Nekik mondjuk nem volt olyan vicces. Na, ez a munkatárs is örült nekem látszólag. Ugyanis odaléptem hozzá, és megöleltük egymást (a volt munkaviszonyunkat tekintve ez csöppet meglepő volt). Majd mosolyogva közölte:
- Meg fogunk ölni.
Most erre mit mondjak? Elhúzódtam tőle. Értettem a célzást. És éreztem, mi közeleg.
- Jenna, Sini, haza. Nélkülem. –Sini értette, fogta Jennát, és eltűntek.
A munkatársam, Dorian elővett egy kést. Meg a mellette álltó férfi is.
- Gondoltuk, így egyszerűbb. A tűz és egyéb próbálkozások sokáig tartanak.
Utáltam a késelést. Hátráltam. Az én kezemben is megjelent egy kés. Hirtelen abban észleltem a jelenlétét. Úgy egy percig, és tudtam, hogy dehogy késelés, á, nem. Kissé megnyugodva hátráltam (kb mint egy passzív idegbeteg), a kés eltűnt a kezemből, a tömegből pedig előbukkant Deimos. Egy bozótvágó kés volt nála. Az előtte álló embert izomból, ferdén kettévágta. És közben az az arckifejezés… Leültem egy fal tövébe. A kezembe temettem az arcom. Aztán csend, és feketeség.
***
Suttogásra ébredtem.
- Mi lehet a baja?- valószínűleg egy nővér volt. Mikor kinyitottam a szemem, egy csapat nővért, és két orvost láttam. Az összes tanácstalan volt.
Próbáltam megszólalni, de nem ment. Nem voltam kiszáradva, se megfázva, de nem ment. Mintha a hangszálaim nem akartak volna működni. És amúgy se voltam valami jól. Sini és Jenna felváltva veszekedett Jannéval és Bartekkel a háttérben. A fiúk nem értették meg, miért kellett ott hagyni. Azt se tudták, ki az a Deimos. Szerencséjükre. Őt se érdekli éppenséggel a két csávó.
Aztán végre, vagy nem végre, de megérkezett a régi orvosom a segédjeivel.
- Nyugi, tudom én mi a baja. Hiperventiláció. Megijedt valamitől vagy valakitől. A respiratorikus alkalózis során az agya nem jutott elegendő oxigénmennyiséghez. Hallucinált, amitől még jobban félni kezdett, a légzése felgyorsult. Fáj a mellkasod? –kérdezte.
Bólogattam. Egy papírra kezdtem írni.
„Zsibbad a szám meg a lábaim. Ja és miért van itt sajtszag? És szédülök is.”
Ő is bólogatott. –Mondtam, hogy hiperventiláció. Teszteljék mérgekre, baktériumokra.
- A kórtörténete alapján… -kezdte az egyik nővér, az orvosom azonnal leintette.
- Ismerem, kössz. Nem gépi túllélegeztetés, nem is láz.
Pulzálni kezdett a világ.
„Na, milyen érzés, egyetlenem? Jó játék?”
Az is jó játék lesz, ha…
Hirtelen fölültem, mert azt hittem, leül az ágyra valaki, és hideg kezeivel a lábamat fogja. De senki nem volt ott. Idegesen kapkodtam a fejemmel, hogy vajon hol lehet, miközben mindenki azt kérdezgette, mi van már.
„Szeretek játszani. Szeretem húzni az agyad, és összezavarni téged. Olyan izgalmas látni, ahogy…”
Jenna a képembe ordított.
Ráírtam a papírra: „A Jannéd képébe ordíts, édesem.”
Begörcsölt a szívem. Minden élénk színekben villódzott, és idióta dallamok hallatszottak a háttérben. Utolsó egy percemben még valamit írtam a papírra:
„Egy-két nap, aztán visszajövök. Szeretlek, Sini.”
Azzal meghaltam.