All life ends

Nem volt sötét. Nem hunytam le a szemem. Nem éreztem, hogy "kilépek a testemből-és minden könnyű lesz". Ott voltam. Az Ankh folyó dühösen vágtázott medrében, mint az elszabadult ló. Belelógattam valamelyest a kezemet, kissé alábbhagyott a fortyogása. Emlékeztem azokra a napokra, mikor itt játszottam sapkás bácsival a képzeletemben. Pancsoltunk, fogócskáztunk, én mindig felmásztam a fára, ami aztán ledobott magáról. Emlékszem amikor vitatkoztunk, hogy meddig maradok,vagy hogy mikor jövök legközelebb...Hát most itt vagyok.
Nem akarok egyedül maradni!
Tudom, nem vagyok egyedül. Vannak még velem. De ők mások, ők ezt nem érthetik. Nem értik milyen, ha valaki védelmezi, megérti őket. Úgy, mint egy őrangyal. Emlékeztem, ahogy fölém magasodott, nyújtotta a kezét oly sokszor. Mosolya mögött rengeteg év volt... Rengeteg idő... Az idő előtt minden rendben volt... Nem volt fájdalom, szenvedés, terror, nem voltak betegek, se fáradtak, nem volt kosz meg katasztrófa. És mégis milyen izgalmas volt. De az idő után vajon mi jön? Már semmi sem lesz ugyanaz, mondja a közhely.
Ha nem látom a szemében a fényt, akkor minden olyan... sötét. Nincsenek reményszikrák a hideg estéken, nincsenek furcsa üzenetek a tavaszi szellőben. Tudom, járható ez az út. Tudom, talán megbomlik a tér, az idő, de aztán majd minden folytatódik, még ha máshogyan is.
Bizony most nem üdvözöl senki. Furcsán néznek rám, ahogy egy fa alatt ülök. Mögöttem pontosan kétszázhatvanhárom lélek. Aztán elindulunk. Vezetem őket, úgy, ahogy régen. Csak most egyedül,nélküle. Igen, tudom, hogyan kell. Ők is értik, hogy nem csak egy Kísérő van, értenek mindent, mert már meghaltak. Csendben követnek.
Minden élet véget ér.
A lakásba érve becsengetek anyuhoz.
- Kida, te... te hogy kerülsz ide?
- Érted jöttem.
- Nem vihetsz haza... hányszor játszottuk már ezt! -a nyakamba borul, elsírja magát.- Álmomban újra és újra eljössz értem... Pedig ezt nem lehet, de olyan jó lenne megint otthon lenni veletek... veled...
- Anyu, hazamegyünk.
- Ez most is csak álom, ugye?
- Fogd meg a kezem. Nem állíthat meg bennünket senki.
- Ophiuchus egy napot engedélyezett?
Ha rajta múlna, két percig maradhatna... Fogom anya kezét, és elindulunk. Nem hallok semmiféle dühös kiáltást a hátam mögül, nagy baj nem lehet. Vagy még nagyobb van, csak zaj nélkül. A többi pszichopomp sem szólal meg. A fiam és a lányom sehol. Átmegyünk a kapun.
Egyébként, tervben van, hogy "áthelyezem az otthonomat, Száliát". Valahova máshova, nyugis helyre.
Becsöngetünk.
- Kida, nem egészen így értettük azt, mikor arról volt szó, hogy egy gyermeknek kötelességei vannak... -mondta Piper-anyu.
- Nem is arról van szó. Csak hazahoztam végre.
- A halottakat nem lehet hazahozni, ezt már Ő is megmondta. -mondta anyu. -Legalábbis pár napnál tovább sosem lehetnek.
- Te viszont itt maradsz- mondtam halkan. -Többé nem mondhatja azt,hogy menned kell. Csak én mondhatom.
- Már hogy mondhatnád? -kérdezte Phoebe. Nem érti. -Én is pszichopomp vagyok, mégsem volt beleszólásom!
- Mert, csúnyán mondva, rangon aluli vagy hozzánk képest.
- De te...
- De igen. Én is pszichopomp vagyok. Ha a dolog hierarchiáját nézzük, Roy párja. Ha az én dolgom hierarchiáját nézzük, egy magas szintű Kísérő vagyok, nincs arra szükségem, hogy megmondja kit hozhatok vissza. Vittem neki Kétszázhatvanhárom lelket, nem elég?
- Kicsim. -ölel meg apa. -Sosem gondoltam volna, hogy te vagy a csoportos Kísérő. Pedig annyi mindenben benne voltál...
Érti ezt sok meg nem történt dologra gondolom.
Minden élet véget ér.
Anyué is véget ért. De én új életet adtam neki...


Dalszöveg

Hyperventilation

Csávókám mosolygott, és elsétált. Nem mondom, hogy űrt hagyott maga után, de eléggé össze voltam zavarodva. Igen, Jenna most már jogosan akadhat ki, hogy csak arról szól az egész, hogy a pasik. Legalábbis eddig így látszik. De lesznek még meglepetések. Kellemetlenek is. Nektek is, nekem is.
XĐ
Engem meg Rathulf hazakísért. Mondtam neki, hogy most jobb, ha ő is hazamegy, én elleszek egyedül. Aludtam. Furcsa álmom volt. Komoly barátom volt. Nekem? Ez vicces. De tényleg, jól nézett ki, és szerettük egymást. Mikor felébredtem, mellettem az ágyon feküdt a Rettegés. Szokás szerint éreztem, amit ő. Dühös volt. De nem az a romboló fajta, hanem az a passzív, háttérben fortyogó. És féltékeny volt. Egy álom miatt, az égre!
Szeretkeztünk. Egy ideig hagyta magát, legalábbis úgy tűnt. Aztán megint eljutottunk az ambivalens részhez. Nem tudtam, hogy röhögjek vagy ordítsak. Végül egyiket sem tettem.
Másnap kissé kábán mentem dolgozni. Mint aki nem pihente ki magát rendesen. Meleg nap volt, mint mindig, így nyárias öltözékben mentem-, aki megteheti, haha. De a dolgozóknak nem a kábaság meg a kóválygás tűnt fel. Végtére is, elsőre (sőt másodszorra se) nekem sem tűnt fel, hogy sebek vannak rajtam…
- Te jó ég! Főnök, vagdossa magát? Tudja, hogy ez rossz dolog?
- Mi van?
- Ezek a sebek nagyon hosszúak! –mondta valaki.
A tükörbe néztem. – Ó, hogy esnél hanyatt egy vízágyra, ami alattad esik szét, és közben valaki leönt egy mázsa liszttel, miközben egy extraszőrös kutya esik neked!
Ebből úgy tűnt, nem én okoztam magamnak a sebeket. A mosdóban levettem a fölsőmet. A hátamon szúrt sebek, karomon és mellkasomon hosszú-hosszú csíkok. És a nyakamon egy „cuki” harapásnyom. Ja, kiszívott. De nem ölt meg. Normális ez nála? Elárulom, nem. Tudom, hogy akarta. Mégsem tette meg. Mi a túró van ezzel is? A lábamon is szép hosszú sebek. Elszabadult.
Sini meglátott, választ követelt, Jenna azonnal levonta a következtetést:pasi. Nem mondanám pasinak, inkább egy antiszociális elmebeteg hóhérnak. Egy szót mondtam Sininek, amiből mindent megértett:
- Narancslidérc.
Nekik se nagyon szúrt szemet, hogy halál nyugodt voltam, és nem volt bajom az emberekkel. Ahogy sétáltunk a csajokkal (ja, mondtam már, hogy Sini és Bartek d… szexeltek. Egy zuhanyzóban!), a tömegben kiszúrtam egy volt munkatársamat. Igen, régebben csináltam viccből olyanokat, hogy jelentkeztem egy- két állásra, aztán miután meguntam, közöltem, hogy valójában én gazdag vagyok és nem szorulok rá ilyenekre. Ha-ha. Nekik mondjuk nem volt olyan vicces. Na, ez a munkatárs is örült nekem látszólag. Ugyanis odaléptem hozzá, és megöleltük egymást (a volt munkaviszonyunkat tekintve ez csöppet meglepő volt). Majd mosolyogva közölte:
- Meg fogunk ölni.
Most erre mit mondjak? Elhúzódtam tőle. Értettem a célzást. És éreztem, mi közeleg.
- Jenna, Sini, haza. Nélkülem. –Sini értette, fogta Jennát, és eltűntek.
A munkatársam, Dorian elővett egy kést. Meg a mellette álltó férfi is.
- Gondoltuk, így egyszerűbb. A tűz és egyéb próbálkozások sokáig tartanak.
Utáltam a késelést. Hátráltam. Az én kezemben is megjelent egy kés. Hirtelen abban észleltem a jelenlétét. Úgy egy percig, és tudtam, hogy dehogy késelés, á, nem. Kissé megnyugodva hátráltam (kb mint egy passzív idegbeteg), a kés eltűnt a kezemből, a tömegből pedig előbukkant Deimos. Egy bozótvágó kés volt nála. Az előtte álló embert izomból, ferdén kettévágta. És közben az az arckifejezés… Leültem egy fal tövébe. A kezembe temettem az arcom. Aztán csend, és feketeség.
***
Suttogásra ébredtem.
- Mi lehet a baja?- valószínűleg egy nővér volt. Mikor kinyitottam a szemem, egy csapat nővért, és két orvost láttam. Az összes tanácstalan volt.
Próbáltam megszólalni, de nem ment. Nem voltam kiszáradva, se megfázva, de nem ment. Mintha a hangszálaim nem akartak volna működni. És amúgy se voltam valami jól. Sini és Jenna felváltva veszekedett Jannéval és Bartekkel a háttérben. A fiúk nem értették meg, miért kellett ott hagyni. Azt se tudták, ki az a Deimos. Szerencséjükre. Őt se érdekli éppenséggel a két csávó.
Aztán végre, vagy nem végre, de megérkezett a régi orvosom a segédjeivel.
- Nyugi, tudom én mi a baja. Hiperventiláció. Megijedt valamitől vagy valakitől. A respiratorikus alkalózis során az agya nem jutott elegendő oxigénmennyiséghez. Hallucinált, amitől még jobban félni kezdett, a légzése felgyorsult. Fáj a mellkasod? –kérdezte.
Bólogattam. Egy papírra kezdtem írni.
„Zsibbad a szám meg a lábaim. Ja és miért van itt sajtszag? És szédülök is.”
Ő is bólogatott. –Mondtam, hogy hiperventiláció. Teszteljék mérgekre, baktériumokra.
- A kórtörténete alapján… -kezdte az egyik nővér, az orvosom azonnal leintette.
- Ismerem, kössz. Nem gépi túllélegeztetés, nem is láz.
Pulzálni kezdett a világ.
„Na, milyen érzés, egyetlenem? Jó játék?”
Az is jó játék lesz, ha…
Hirtelen fölültem, mert azt hittem, leül az ágyra valaki, és hideg kezeivel a lábamat fogja. De senki nem volt ott. Idegesen kapkodtam a fejemmel, hogy vajon hol lehet, miközben mindenki azt kérdezgette, mi van már.
„Szeretek játszani. Szeretem húzni az agyad, és összezavarni téged. Olyan izgalmas látni, ahogy…”
Jenna a képembe ordított.
Ráírtam a papírra: „A Jannéd képébe ordíts, édesem.”
Begörcsölt a szívem. Minden élénk színekben villódzott, és idióta dallamok hallatszottak a háttérben. Utolsó egy percemben még valamit írtam a papírra:
„Egy-két nap, aztán visszajövök. Szeretlek, Sini.”
Azzal meghaltam.

On the rooftop with Quasimodo

Rathulf sántít. Illetve a testtartása is furcsa járás közben. Sebaj, jobban látni a seggét. Hogy kedvelem- e a srácot? Talán. Jó hapsi. És érzéketlen. Harcos típus. Érdekes préda.
Épp egy padlásteret avattunk fel. Aztán feltette azt a kérdést, amit az életben (és a többi következőben) nem szeretnék hallani.
- Hozzám jössz?
- Mi van?
- Nem ezt szokták mondani?
- Mikor? Első alkalom után?
- Nem úgy. Mikor kedveled az illetőt, és úgy érzed, asszony lehetne…
- Először is. Nem leszek az asszonyod. Lehet, nálatok elég lenne, hogy kedvelsz, nálunk az én engedélyem is kell, és a fenébe is, neked ugyan milyen esküvő kellene?
- Esküvő? Az meg mi? Egy frászt. Csak egy szertartás kell Odin áldásával.
- Több istenhívő vagy bazeg.
- És?
- Mit és? Én csak egy istenben hiszek.
- De hát varázserőd van. Hinned kell, hogy egy-egy képességed egy-egy isten jóakarata miatt létezik. Például én Odin kedvence vagyok, mert bátor vagyok, harcos szellemű, és nem kegyelmezek az ellenségnek.
- Na, figyu. Egy. Te, mint Odin kedvence, nevetséges. Pont te? És honnét tudnád? Kettő. Ha embernek nem kegyelmezel, gonoszság. Én csak a gonoszoknak nem kegyelmezek. Három. A képesség nem varázslat. Az belőled jön, a lelkedből, nem egy isten adja. Egy istenben hiszek és kész. És nem leszek az asszonyod.
- Igazából, nem csak azért… -Rathulf arckifejezése lecsillapít. Kicsit mintha bizonytalan és szomorú lenne. –Nemcsak, mert kedvellek. Hanem ezáltal megszabadulhatok tőle. A fickótól, aki zsarol.
- Na, ne már! Te sem vagy halandó, és félsz?
- Ő más. Ő sem ember. Hatalmas mágus, a klánja feje. Azt mondta, csak akkor hagy békén, ha nagyhatalmú asszonyom lesz. Bár kétlem, hogy te ellene tudnál valamit tenni.
- Lebecsülsz. Ha csak nem ő a Halál, vagy Jézus, vagy a Sátán, hát annyi van neki.
- Szerintem tetszene neked.
- Na, húzzál innen. –röhögök. –Komolyra fordítva a szót; mikor látod őt megint? Segítek.
- Holnap.
***
Kivártam a megfelelő pillanatot. Janne és a csajok hármasban beszélgetnek egy kávézóban. Én Barteknek szegeztem pár kérdést.
- És milyen itt, Száliában? –kérdetem.
- Egész kellemes. Vannak klassz helyek. –zöld selyeming volt rajta, azt hittem behalok, de megláttam a kígyóbőr övét, és majdnem kiröhögtem. –Igazi?
- Fogjuk rá.
- Azaz?
- Nem ember volt.
- Ahogy te sem vagy az.
- Ezt mégis honnan gondolod? –komoly, megfontolt.
- Démonokat legyőzni nem könnyű. Egyszerre ötöt… ember nem képes erre!
- És ha démonvadász vagyok?
- Azok sem emberek már. Egyszerűen túl gyenge lettél volna azokkal szemben…
- Jó, oké. Nem vagyok ember.
- Akkor?
- Mágus.
- Jee. Hány éves vagy?
- Kettőszáz.
- Csak?
- Most miért? Te meg tizenhat vagy.
- Frászt. Papírok szerint tizenkilenc. De ebben a birodalomban mindenki azt nézi, milyen az aurád, ember vagy-e, vagy lény, és ha utóbbi, milyen idős a lelked.
- A tied mennyi?
- Jobb, ha erről nem tudsz.
- Akkor majd Sinikka elmondja.
- Ő is csak nagyjából tudja. Valójában én se igazán tudom. Nem emlékszek. Szerinted miért nyomozok az előző életeim után?
Ekkor látom meg, hogy Rathulf mellé leül egy fickó. A mágus. Tényleg elborzaszt az aurája. Hatalmas az ereje. Sötét, mélyről jövő, és tüzes. Szinte érzem az általa keltett hőhullámokat felém rohanni. Másrészt. Ennek is fehér a haja. Tekintete érzéketlen. Ruhája fenséges… és, úrias! Mármint, ad magára. A szemei olyanok, mint a jég. De nem az az átlátszó színű, hanem az a szikrázó kék. Juj. Erőt veszek magamon, és odamegyek.
- Leszek szíves békén hagyni őt. –szólaltam meg. Röviden, és tömören. Észre sem vettem, hogy leültem melléjük, és megittam Rathulf jeges teáját. A citromos a kedvence. –Olyan… meleg van itt.
-Ő az. –mondta Rathulf, és a fickóra néz.
- Mit mondtam neked? Nem leszek az asszonyod. Ezt a fickót el tudom intézni.
Megfogta a kezem. Most egy nagyobb, erőteljesebb hőhullám talált el, miközben úgy éreztem, a kezemből apró jégszilánkok távoztak.
- Ki a fene vagy te?
- Te is tudod, Yvaine.
- A nevem Sheila. Rathulfot hagyd békén.
- De nem lehetsz az asszonya. Te az én úrnőm vagy.
- Frászt.
- Beleszólhatok én is? –veti fel Rathulf.
- Nyugi, öcsi. –szólalt meg halkan a fickó. –Békénhagylak.- Felém fordult. Hé, mikor álltunk fel? És miért árad belőle ennyi hő?
- Ne tagadd meg azt, aki vagy, Yvaine.
- A nevem Sheila. Régebbi nevemen Kida. De semmi Yvaine… és a francba is, nincs meleged?
- Nem én fázok. Mert a te elemed a jég, az enyém tűz.
- De nekem nincs közöm hozzád. Azt sem tudom, ki vagy. És ne gyere azzal, hogy mélyen legbelül érzem, és hasonló süketségek!
- Pedig így van. Elfeledtették veled a legendát. A nagy ellentétekről. Hogy mi lesz, ha te és én…
- Nem fognád fel végre? Nem ismerlek!
- Zymeth…
- A Lótusz klán feje, aki…
Mosolygott. Ismertem valahonnan ezt a mosolyt. Szükségem volt rá.

Broken Pieces

- Szegénykém. –hallom Sini sóhaját. –Még mindig elég rossz bőrben van
- A rossz bőr enyhe kifejezés- közli Jenna. –Egyre rosszabbul néz ki. Bakker, nem így néznek ki a vízi hullák?
- Na de Jenna! Ez azért durva.
- Most miért… a bőre olyan… mintha egy hete vízben ázna. Pedig csak infúziót kap. Anyám!
- Neked olyan nincs. –rohan be Rhea, majd leül mellém és megfogja a kezem. Azonnal vizet köhögök fel. A hajamban iszapos növények jelennek meg. –Vigyázz, legközelebb hol járkálsz álmodban. Valóra válik.
- Mindig is az volt. Valós. Nézz csak magadra. Vagy Deimosra. A birodalmamra.
- A birodalmadra? –kérdezi Sinikka. –Mármint… a hazádra, Száliára érted, ugye?
- Igen.
- De te csak polgár vagy, ugye? –Jennának is gyanús valami.
- Nem.
- Akkor meg?- kérdezik mindketten, majd Rheára néznek, hogy ő miért tudja, amit ők nem.
- Rhea a lelkem. Belőlem van. –közlöm. –Szália a birodalmam. Én vagyok a királynője.
- Hogy mi?- Sini képtelen felfogni. –És a Madárember? Azt is te írtad, ugye?
- Igen. Sőt, mi több, valamikor régen megtörtént.
- Azta.. –képed el Jenna. –Hogy vagy képes erre? Mármint… az a hely, Szália… irtó nagy! És gazdaságilag minden rendben van… és…
- És rengeteg a külső ellenség. –szólalok meg.
- De azt leszámítva igenis jó. –áll fel Sini csillogó szemmel.
- Na, igen. Már így is tizedeli valaki őket.–mondja Rhea. –Fogalmunk sincs ki, de kinyírta Petrit is. Megmérgezte. Habár karmolás nyomok is voltak rajta. Itt kapták el, a kórház közelében.
- Kórház, nee… - futnom kell a mosdóba, elkap a hányinger.Miután visszatértem (háromszor jött rám közben a hányhatnék. Okádjunk 2010, number 1!), megtudok egyet-, s mást. Az álompár négy és fél év után szakított. Tudjátok, Janne és Sinikka. Kis feketénk nem bírta elviselni, hogy egy híres zenész eltartott „szeretője”, aki eddig azt nem bírta felfogni, miért törődik Sini velem többet, és most, hogy Jenna is itt van, feladta. Mert hiszen „ki ő, és miért vagy vele mindjárt r*hadtul bensőséges viszonyban”. Húúú. Aztán összekerült Jennával. Illetve, ugye, Jenna kicsit objektívebb vele, hisz nem Bodommániás rajongó, elbeszélgettek, s egymásnak estek. Mialatt Sini dühében elkapott egy sereg, Szália ellen induló dé… izé, állítása szerint nem démonok voltak. De Bartek szerint igen. Aki (nem) mellesleg az utolsó öt dé… szörnyet szépen laposra verte. Merthogy azok egyszerre mentek volna neki. Azóta a két szörnyirtó furcsán viselkedik egymással. Mindez egy hét alatt. Eddig nem vagyok magamnál, erre minden felborul. Mi jöhet még: Francba azzal a sötét árnnyal megint…