Persze.Várt a megfelelő alkalomra,hiszen így is kétkedve fogadjuk.Hisz hogy lehet a húga?Ja,igen fogadott.Hatezer éve.És hogy lehet,hogy azalatt engem sosem látott,holott én vagyok az állítólagos szerelme?Ez az ürge,azaz kis szőrös állat olyan rejtélyes,nem?Szerintem ő maga se tudja, hogy miért nem mondta.Vagy nem is...Nem tudta hogy előadni..."Figyelj,húgi,ez itt a nőm.Hogy mióta?Ja,nekem is rossz már az időérzékem,mióta is?"Vagy"Szia életem,ő a húgom.Úgy hatezer éve bukkantam rá.Cuki,mi?Hogy eddig miért nem láttad?Nem tudom..."
Egyébként behajtjuk rajta.Útközben majd kiterveljük,hogy,ő meg tanakodhat,hogy mégis mit szúrt el.Azt,édesem.azt.
Sinikkával úgy gondoltuk,hogy elegünk van a suliból.Lám,mekkora hatást gyakoroltam rá a sok lógással...Azt,hogy hogyan hagyhatjuk abba,most közlöm vele...
-Időutazunk.
- Minek?
- Hogy befejezzük a sulit?
- Igen. Mindketten tizennyolc évesek leszünk. Érettségi megvan, a sulinak vége, hát nem fantasztikus?
- Nem pont így gondoltam,de jöhet. Szerintem ez így izgalmasabb. Remélem.
Gondolom te is azt hiszed,hogy kell valami időgép. Egy szerkezet,vagy varázsital,vagy valami rítus. Hát nem. Csak megfogtam a kezét,megkértem rá, hogy csukja be, majd nyissa ki. És ennyi volt. Négy év ugrás az időben,hát nem csodálatos?
- És,ennyi? -nem akarta elhinni... De tükörbe nézett. Igen,ő.Hát nem csodálatos?Szerintem az. Imádnivaló, szexi, kedves, kreatív, a hangja gyönyörű, és el nem hinné, mennyi mindenen túllép, és mennyi mindenen túlfog. Az egy dolog, hogy mindezeket ő nem hiszi el magáról. De látta, hogy vékonyabb (hova már...), és hosszabb a haja. Aztán megfordult.
- ÚrJanne, neked fehér a hajad!
- Ja,igen, tetszenek a fehér hajú hatalmas csajszik.
- De eddig nem akartál hatalmas lenni.
- Tetszik,nem tetszik ez van. Én vagyok Szália királynője. Mit vártál? Muszáj valamit kezdenem magammal.
Négy évet lehúztunk egymás mellett. Egy osztály (már amikor), közös élmények. Összenőttünk picit. Négy éve együtt van Jannéval, én meg négy éve Lothor-ral. Fúj, kibírtam egyvalaki mellett annyi ideig? Csak nem? Nem, csak Sini szerelmes. Én nem.
- Nem azon voltál, hogy minden normális legyen?
- Mióta vagyok én normális? Van egy saját birodalmam, egy lélek, aki lehet lidérc, aki bármit megtehet velem, és tűröm, meg persze a sok dög, aki keresztbe tesz. A családomról, és arról, hogy ki a párom, nem is beszélve. Ebben neked van valami hétköznapi?
- Jó, Royt ismerem. De mindig azt hajtogatod, hogy nyugodtabb életet akarsz, mindig elégedetlen vagy, mindig alakítasz valamin... És akkor most elfogadod, hogy nem vagy hétköznapi?
- Alapból tudom, hogy nem vagyok az. Nézd már ezt a stílust! Fehér haj, biztostűvel telerakott nadrág, meg ilyen sárga póló? Olyan sokan szaladgálnak így ilyen kinézettel?
- Nem a külsődről beszélek... Hanem, hogy állandóan meglepsz. Mintha nem is ismernélek.
- Hogy micsoda?
- Mit nem értesz ezen?
- Mi az, hogy nem ismersz?
- Folyton változol, és úgy érzem, nem tudok ezzel lépést tartani. Túl sok nekem.
- Hogy...nem tudsz...nem ismersz...könyörgöm akkor ki az, aki ismer??? Négy éve egymáshoz vagyunk láncolva, és azért, mert változom, amit minden tinédzser tesz, már azt hiszed nem is ismersz? Akkor ki az, aki fontos nekem? Ki, az aki megért, és elfogad, aki ódákat zeng rólam, hogy milyen értékes is vagyok? Ha nem ismersz, akkor menj. Menj, amíg úgy gondolod, sok az, hogy életem része vagy, és az életem egy részét megosztanám veled.
Falfehér arccal néz rám, egy szó se jön ki belőle.
- Mondom menj.
Halkan távozik. Nem érdekel,ha sír. Ilyet mondani, amikor ő is jól tudja, még ha ugrottunk is az időben, tudja, mik történtek, emlékszik nagyon jól. És mégse ismer. Aha, én meg írástudatlan őshonos kaktuszvirág vagyok az Antarktiszi Vosztokon.
Lezuhanok az ágyra.Elmondok neki mindent.Olyanokat is, amit másnak soha nem mondtam volna el.Kibeszélem vele a csajos dolgokat,nyávogok erről-arról, és megosztom vele a félelmemet, azt, ami bánt, vagy éppen, ha valami elgondolkodtat. Tényleg mindent. Nem gondoltam volna, hogy valaha ilyen lesz, de így van. Én becsültem és szerettem őt. Féltettem is, mert nem akarom, hogy meghaljon, vagy baja essen,legyen az fizikai vagy lelki. Ő volt a múzsám. Szerettem megírni,lerajzolni,vele álmodni.Okozok neki meglepetést...Persze,elmesélek neki valami újat,amit eddig nem tudhatott rólam.De az miért baj?Akkor az feltétlenül eltörli az előző tényeket,lelkizéseket?Ha bejelentem,hogy ez egy kedvencem, azt jelenti, hogy a többi örökre le van ejtve? Érdekel az őrület...Ami nem mindennapi. De csak tanulmányozni,megfigyelni. Nem megélni, hisz ki akar elmebeteg lenni,aki nem ura cselekedeteinek? Mi a franc van mindenkivel???
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése