Először "csak" beszabadultunk a kedvenc hotelszobánkba inkább. Vártunk még. Mire, azt nem tudom, de nem igen beszélünk, így látjuk helyesnek szokás szerint... Bedőltünk az ágyba, mint akik egy hete nem aludtak. Szorosan átölelt (levegőt még kaptam, adjátok fel egy időre, ha a halálomat kívánjátok), és hamar elaludtunk. Arra ébredtem, hogy fáj a tüdőm, és jéghideg a lábam. Ő ébren volt. Nem vigyorgott, csak nézett. Ő sem értette, ahogy én sem.
Egyedül bolyongtam. Emberek százai voltak körülöttem, de egyedül voltam. Aztán történtek a különös dolgok. Először is. Ufók. Komolyan, anyahajó, meg sok kisebb csészealj. Kis szürkék. Nekem nincs velük semmi bajom, de gondoltak egyet, és megtámadtak. A fegyverük olyan volt, mint a lézerpisztoly, de folyadékféle jött belőle ki, és akit eltalált, az eltűnt. Nem mondta senki, de tudtuk, hogy nem szimplán eltűnt, hanem meghalt. És a folyadék minden földi savnál erősebb volt. Legalábbis mikor engem is eltalált egy földönkívüli, úgy éreztem, sav-állagú. De mégsem történt semmi. Ép maradtam, éltem. Ezt a lény nem értette, célzott még párszor, mialatt én odamentem, kivettem a kezéből, és lelőttem. Meghalt. Még párat sikerült elintéznem, mire az emberek rájöttek, hogy a közelemben lenni biztonságos. De a fegyver kiürült. Így persze mindjárt nem volt olyan jó, de akkor az összes földönkívüli megrohamozta a járműket, és visszatértek. Ami szintén furcsa volt, mert az egyik (egészen kicsi) ufó úgy távozott a légkörből, hogy lyukat ütött rajta. Ózonréteg nem maradt utána. De nem a Nap égetett halálra, hanem vákuum keletkezett, emberek szippantak ki a világűrbe. Értelmes egy halál, mondhatom, de fogalmam se volt, hányan haltak így meg. A folt nagyságát nézve milliós nagyságrendű volt. Sok ember próbált épületekbe menekülni, amelyek valahogy megmaradtak. Na, ez az, miért csak az emberek repültek ki? Se állat, se növényzet... Pajták, istállók is megmaradtak. Ott találtam rá egy kislányra, akinek az egyik lábfeje hiányzott. Gondoltam, levágták. Élt, virult. Segíteni akartam neki. Cipeltem kicsit, biztonságos helyre vittem. Úgy tűnt, dalszövegíró akart lenni. Aztán a sikítófrász szélére kerültem, amint megláttam több embert. Az egyik ápolónőnek tűnt. Hiányos lábbal. A jobb lába ugyanis hiányzott. Nem, nem az egész. A csontja megmaradt. Ő maga tette. És örült neki. Láttam több ilyet is. Mindenki nyúzogatta magát. Kavargott a gyomrom.
- Ez de gusztustalan... -továbbmentem, egy kb tízemeletes épületben. Ott senki sem nyúzta magát. Normális volt egy részük. A maradék, nem több húsz főnél, meg akart halni. Úgy hitték, bármi jobb ennél, még a túlvilág is. Szellemek is voltak ott. Bocsánat, inkább lelkek. Más nem látta őket, úgy vettem észre. Próbáltam ráébreszteni a lelkeket, maradjanak veszteg a túlvilágon, az élőknek meg azt mondtam, hogy nem krétával, és ábrákkal kell a túlvilágra átjutni.
- Először is, kell valami értelmes, meghatározó ok. Másodszor, tudni kellene, ki visz át, ki figyel rátok a lelkeken kívül. Harmadszor, átjáró kell, nem ábra. Az átjáró lehet ajtófélfa, kapu, vagy egy út. De látni fogjátok, ha átmehettek rajta.
Nem nagyon hallgattak rám, főleg a párocska nem, el is tűntek valami szeánszfélét tartani, de az állítólagos barátom velem akart maradni. Ugyanis én másként akartam átjutni a túlvilágra. Írtam egy sms-t Roynak, hogy IGEN, önszántamból átmegyek. Erre az ajtón megjelent egy felirat: "Csak félig vagy halott" . Kössz. Erre várt, aztán kifogásol. Szép dolog is a szerelem... A kezemben megjelent egy kés.
- Úgyis régen szúrtam gyomron magam. -mindenki engem nézett. Nem hitték, hogy megteszem. De sikerült. Vérezni kezdtem, kihúztam a kést, aztán megállt a vérzés. Nem voltam halott. -Annyira nem is fájt...sőt, alig éreztem.
Hiába próbálkoztam. Pedig segíteni akartam neki, hiszen annyi ember meghalt, egyre csak gyűltek, miért ne lehetnék pszichopomp, és kísérhetnék én is? De nem, őfelségének egyedül is jó... A legdühítőbb az egészben, hogy arra vár, hogy átmenjek, örökre, és mikor megtenném, rám se hederít. És annyira elvakultan próbálkoztam utána is az öngyilkossággal, hogy eszembe se jutottak a barátaim egy ideig... Aztán hallottam, hogy az emberek egy lányról beszélnek. Aki kedves, szeretnivaló. Aztán minden ok nélkül komor, szemtelen lesz, és beszólogat... Tudtam ki az, rohantam. Mire odaértem, egy kétfejű lányt láttam. Egyik feje leborulva, hajtöve vöröses, egyébként hosszú fekete hajú. Felnéz rám és mosolyog.
- Nézd, fekete abszint. -Sinikka.
A másik fej szintén fekete lenne, de tíz centis lenövése van. Fehér haj. Már nem komor, rám mosolyog.
- Jenna... de szép a hajad. -mosolygok.
Aztán felébredek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése