-Fogjátok le!-mondta az orvos. Három társa megtette volna, de vártak. Féltek.
- Ugyan minek? Számítana az valamit?-a lány hangja mély, erőteljes,magabiztos volt.Arcán elvetemült kifejezés ült.
- Mondjuk nem árthatnál másoknak, sem pedig magadnak.
- Aha, ezt a szánalmas dumát már hallottam. Mit sem ér a kötél,a bilincs, a huzal, ha a lélek erős...
- Honnét vetted ezt a szöveget? És ezt a hangot?Te eddig nem voltál ilyen!-a másik orvos is megszólalt. Szőke, harmincas, kék szemű. A fiatal lányok vágyálma.
- Ó,dehogynem. Csak sosem vettétek észre-a padló felé pillantott.-Csak sosem nyitottátok ki a...szemetek.-Felnézett. Szemei feketék voltak.Az egész fekete lett, egy tűhegynyi fehér sem volt benne.
- A szemeid...-mondta az orvos. Túl volt már az ötvenen, de a szakmájában ő volt a legjobb.
- Mi van a szemeimmel? Mindig is ilyenek voltak.
- Egy frászt!-szólalt meg az egyetlen női orvos a csapatból.-Mindig is barna szemeid voltak!-a nő kedves volt, és érzékeny. Rá volt a legnagyobb hatással az ilyen eset.
- Nekem aztán nem.-rázta meg a fejét-Teljesen kifordult önmagából. Annyira nem volt önmaga. A mozdulatai, a tekintete, a viselkedése. Aztán az egész abbamaradt. Egy pillanatra lebukott a feje. Majd megrázta.Felnézett.Szemei barnák voltak.
- Mi van?-úgy néztek rá, mint egy igazi elmebetegre.
- Nem emlékszel?
-Nem.-teljesen nyugodt volt.-Hé, nehogy megint azt a betegséget kenjétek rám! Ha nem emlékszek valamire, nem jelenti azt, hogy beteg is vagyok!-szőkésbarna hajában fekete tincsek jelentek meg.-Ugye nem?
- Miért ne lehetnél beteg?-kérdezte a főorvos.
- Nem azt mondom. Egyikünk se beteg.
- Te vagy a beteg. Mi orvosok vagyunk.
- Tudom, hogy ti nem vagytok betegek. Magunkra mondtam.
- Ki az a "magunk"?
- Nem mindegy? Halandók orrára nem kötöm.-a szőke orvosra kacsintott.Majd velőtrázó röhögés tört fel belőle. Mély,erőteljes, férfias. Aztán elcsuklott.-Hoppá.
- Miért volt férfi hangja?Ez férfi nevetés volt!Esküszöm...-szörnyülködött a női orvos.
- Na végre valaki felismeri...
- Léteznek olyan emberek...-kezdte a negyedik orvos. Néger volt.-Akik nem női hanggal, hanem férfiéval rendelkeznek. Tudomásom szerint az csak éneklés közben van.
- Nekifogjak énekelni, idióta? Én nem vagyok ember.
- Bizonyítsd be. Mondta a főorvos.- Ha sikerül, nem könyvelünk el betegnek.
- Ah, nem lesz belőlem disszociatív személyiségzavaros kiscsaj. Haha.
- Honnét tudtad, hogy nem skizofrénia?
- Ott saját neve, neme, és tulajdonságai vannak az éneknek? Nem hiszem. -arca eltorzult a fájdalomtól. -Már megint...
Egyik szeme ismét teljesen befeketült. A másik teljesen fehér lett. Haja világosszőke árnyalatba csapott át, hullámok keletkeztek benne. Bőrszíne kissé fakult. Aztán az orvosok nagyot néztek mikor négy keze lett. Igen, csak így lehet leírni. hogy kezeiből két másik nőtt ki. Vagy egybenőtt vele... Bal karján a bőr hullámzani kezdett. Mindenki megijedt... Olyan volt, mintha egy nyílt törés vette volna kezdetét lelassítva. A csont ugyanis 45 fokban kihajlott, mégsem tépte fel a bőrt. A lány irtózatosat ordított.
- Ez rosszabb, mint amikor meglumbáltam...- képedt el a főorvos.
- A hátam...a hátam...
Levették a fölsőjét. A hátán egy mély seb volt. Mintha egy démoni karom jól belévájt volna. De lassan megjelent a többi seb is. Rengetek sok, apró karmolás. A nagy seb csak szimplán mély és vörös volt. Az apró karmolások véreztek. A nagy seb környékéből fekete, faágszerű "minták" kezdtek szerte szét ágazni. Csakhogy ez sem volt fájdalommentes, áramütésszerűen zsibbasztotta a hátát.Karjait és lábait farkasszőr lepte be, ujjai karmokban végződtek. Halk robbanásszerű hang hallatszott, mire egész elülső törzsét csillogó fekete kristályok lepték be.
Szaggatottan lélegzett.
- Spondylus...vagyok.- haja vörös volt, olyan formában állt, mint egy extra erős zselével kezelt punk-taréj. Igaz, oldalt kopasz is volt. Fülei hegyesek voltak, akár egy elfé. Fogai meg..nos, gömb alakút haraphatna velük, az biztos.
- Hívjatok papot! -mondta a főorvos. - Mi a szentséges atyaúristen ez?
- Nem az... nem látszik?
- Démon! Tuti, hogy démon! Azok ilyen rusnyák, és megszállják az embert!
Spondylus sértődve elfordult. Nem is szólt semmit. Fél óra múlva felfigyelt arra. Pontosabban arra, hogy elöntik valamivel. Vízszínű folyadék volt.
- Nesze neked, szenteltvíz! -mondta a pap.
- Ettől legfeljebb még szebben csillognak a kristályaim.
- Szereted a csillogást? A hírnév kell? Vagy a hatalom?- az orvosok a háttérből figyeltek, mialatt a pap próbálkozott. Egy keresztet tartott maga előtt. - Látod-é, ezen a kereszten Isten fia van. Ő meghalt az emberekért. Te képes lennél meghalni démontársadért, vagy uradért?
- Ez a szöveg...-röhögött a korcsa.- Nekem nincsenek társaim. Egyedül harcolok.
- De csak van urad, akit követsz...
- Nekem nincs uram, se parancsolóm. Nekem nem dirigál senki.
- Tagadd meg a Sátánt! -tartotta a keresztet tovább, és egy olvasót tekert rá. Előszedett egy imakönyvet.
- Az imakönyvben nincs démonűző szöveg... legalábbis kiskoromban sosem találtam meg benne.
- Ez az! Még ott van benned a jó! Találd meg a visszafelé vezető utat!
- Nincs visszafelé vezető út. Én mindig előre tekintek.
- Tépd le a láncokat, melyet az a pokolfajzat tett reád!
- Mi ez a régimódi szöveg? Ezek semmit sem változtak... Legalább azt felismernéd, ki a jó, ki nem, és ki kicsodát követ. Felfogtad, hogy én nem követem a Sátánt? Előbb hányom magam a túlvilágra, minthogy meghajoljak előtte! Érted?
A pap hátranézett. Lassan odabattyogott az orvosok felé. Motyogott valamit.
- Máris feladtad?-kiáltotta oda neki Spondylus. -Nem volt elég só a szenteltvízben.
Megjelent egy fickó. Jobban mondva berontott. Harmincas, magas, atléta testalkat. Kezében valami pecsétnyomó alakú tárggyal, némi szenteltvizes palackkal, és egy furcsa fegyverrel.
- Na végre egy szexi csávó!
- Ne hagyd, hogy megkísértsen!- Mondta a pap neki. A fickó a legjobb volt az ördögűzésben. Szinte mindent látott már. Nem találkozott még Spondival. Őt nem olyan könnyű betörni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése